Szecskák vagyunk
büszkén vállaljuk
Amikor szeptember elsején felkeltünk, már tudatában voltunk annak, hogy mi fog most következni. Kilencedikesek leszünk, azaz szecskák. Vízháztartásunk egyensúlyozásának fenntartása érdekében ittunk egy csésze teát, amibe gumikacsát úsztattunk, hogy jobb íze legyen. Az iskolába menet már előre féltünk a 12.b rettenetes bosszújától, hangunk billabiális zöngés spiráns tartományban szólalt meg a félelemtől, ami azért van, mert őket is szecskáztatták és dezoxire bonukleinsavba hódolt ösztöneik arra bíztatták őket, hogy rajtunk álljanak bosszút. Farzsebünkben hajsütővassal indultunk el a bejárathoz vezető úton, de amint be szerettünk volna lépni az ajtón, megtámadott minket egy nádi poszáta, fogait villogtatva kívánta halálunkat, amiért belépünk költőhelyére. Ráadásul iszonyú bűzt árasztott, melyből arra lehetett következtetni, hogy végbélfekélyes volt. Szerencsére mindenki túljutott az akadályon, kivétel azokat, akik nem, az ő nevüket máig sem tudják. Az osztályban üldögélve, várva, hogy lesújt fejünkre megszentségteleníthetetlenségeskedéseinkért a pallós, már csak egy gondolat tartott minket életben: ha hazaérünk, ismét nézhetjük az TV2-en a kedven sorozatunkat, melynek Máricsuj a főszereplője.
